A csapatvezetés feladata ezek után nem lehet más, mint a reményeink szerint még bőven hallható dallamot becseréltetni az igazira.

Amikor egymástól pár száz méterre, a hatalmas londoni ExCel központ átellenes sarkaiban két magyar kiválóság eljut az XXX. nyári olimpiai játékok döntőjébe, s az egyik meg is nyeri azt, akkor fanyalgásnak természetszerűleg nem lehet helye a tudósításban. Nem is Szilágyi Áron és Ungvári Miklós csodás menetelése a kritika célpontja, hanem a rendezők bakija.

Kezdjük onnan, hogy feltűnt, a 66 kilós cselgáncsozók eredményhirdetésénél „Ungi” mennyire feszengve fogadta a grúz himnuszt, hiszen, mint mondta, élete lehetőségét szalasztotta el, hogy a miénket hallhassa. A magyar kardot húsz év, Szabó Bence barcelonai ötkarikás diadalát követően újra fényesítő Szilágyinak sikerült a bravúr, de az ő arcán is némi csodálkozást fedezhettünk fel a fennkölt pillanatokban. Erkel Ferenc 1844-ben szerzett zeneműve helyett ugyanis valami mást s csak kicsit hasonlót játszottak le.

Az egy dolog, hogy gyorsabb ütemben szólt a dallam, ilyen már előfordult más sportágak világversenyein is, olyan szintén, hogy a feszes időrend miatt lerövidítették mindenki himnuszát. Ezúttal előbbi történt, megspékelve egy olyan motívummal a mű közepén, amely egyáltalán nincs benne az eredetiben. Nemcsak a dobogó tetején álló kiváló kardozó, minden helyszínen tartózkodó magyar bosszankodott. Hisz nemzeti Himnuszunk nem egy dzsesszdarab, aminek alapmotívumaira rögtönözni lehet, még az útlevelünkben is ott a kottája, ha UV fénnyel megvilágítjuk.

Ezt ajánlom a helyi szervezőknek is: kottából játszani, ahogy Szilágyi Áron vívott a páston. A magyar küldöttség vezetőinek pedig azt, mivel szintén ott voltak, és hallottak mindent, azonnal reklamálni kell, s egy adathordozóval bekopogtatni a rendezőkhöz: ez a mi Himnuszunk, ezt játsszátok le, ha magyar nyer.

Reményeink szerint még jó sokszor.